(Ritkán írok mostanában, mert nincs mit. Év elején rengeteg a munkám mindig és ehhez hozzájött még most egy csomó találkozó és baráti beszélgetős, amivel adós voltam.
Hétvégén voltunk jégkorizni is, az elég szuper volt, csak a kori kitörte a lábamat irdatlan módon, szóval két napig csak kacsásan tudtam menni.)
Úgy gondoltam, most egy olyan lelkipilléres bejegyzés születne, mert olyan jeleket kaptam, ami nélkül nem tuodk elmenni szó mellett.
Van nekem egy barátosném, immáron 14 éve ismerjük egymás jobban. Asszem 7-8 éves körül lehettem, mikor elsőnek találkoztunk, de akkor megijedtem tőle. Apukám elvitt a gyermekkönyvtárba, ahol ő volt a könyvtáros. Elsőnek nem is volt baj, mert ottmaradt velem, de amikor a következő héten is elvitt, nem az idős néni volt. Felállt egy viszonylag magas nő, rövid, színes hajjal, orrkarikával, sok zsebes nadrágban és átvett fateromtól, hogy menjen csak bevásárolni, addig itt maradhatok. Iszonyatosan mély hangja volt én meg jól berezeltem, mert egyrészről bazi apás voltam, másrészről meg esküszöm, hogy akkor még nem vonzódtam semmilyen szubkultúrához.
Faterom akkor lelépett, amiért azóta is hálás vagyok, bár a délutánra jobban nem emlékszem. Csak arra, hogy kézzel írt olvasójegyünk volt és Virág úgy írta az A betűt, mint egy csillagot. Nekem persze nem ő írta az olvasójegyemet,mert akkor már volt, de alig vártam, hogy beteljen. Láttam másoknál a betűit, meg a könyvekben a leltári jeleket és teljesen megszállott lettem. A mai napig úgy írom az A betűt,mint ő, de az írása utánozhatatlan. A mai napig a színes hajú emberekről ő jut eszembe- bár sajnos most elég divatos lett és elveszíti azt az egyediséget, amit eddig imádtam benne. Csupa kislány mászkál unikornisos fejjel, engem zavar. Na.
Aztán sok idő kimaradt és jött a kamaszkor. Imádtam mindent, ami fekete, dark, goth, érzelmekkel teli és bánatos. De tényleg. A zenében, a filmekben,mindenhol ezt kerestem. Ösztönösen kerestem olyan helyet, ahova elvonulhattam. A gyerekkönyvtár lett az, benne Virággal. Olyan volt ő ott, mint egy állandó darab: elképzelhetetlen volt,hogy ne ő legyen ott. Persze rájöttem, hogy egy idő után nem mentem, mikor nem ő volt beosztva. Beszélgettünk, meghallgatott, később megtudtam, hogy finoman jelzett a szülőknek, ha azt látta, hogy nagy a baj. Tudtam, hogy oda menekülhetek. Ő volt az én házam.
A mai napig barátok vagyunk, most már nem vigyáz ugyan rám aggódva, de tökéletesen tudja, mikor mit szeretnék olvasni. (Igaz, ez valami mágikus képessége volt... minden gyerekre emlékezett, hogy mit olvasott már és mit nem, milyen a stílusa és mi fogja lekötni. Bámulatos volt, de tényleg. )
Most sem volt ez másképp. November végén adott egy könyvet, de anyukám elfelejtette ideadni. Így karácsonykor csomagolta oda. Sok könyvet kaptam karácsonyra- mindenki tudja, hogy szeretek olvasni. A legtöbbet én választottam. Mégsem volt kérdés, mibe kezdek. Ez a 800 oldalas dög annyira vonzott, hogy a többi szépen ment a fa alá.
Mariam Petroszjan- Abban a házban
Rögtön az első oldaltól beszippantott. Igyekszem nem spoilerezni, de aki szereti azokat a könyveket amiben van fantázia mégis kőkemény realitásnak tűnik, az olvassa el. A könyv egy olyan házban játszódik, ahol csupa sérült gyermek él- testi, lelki és szellemi egyaránt. Fontos, hogy a kettő nem ugyanaz. A könyv egy pillanatig sem nyomasztó. Zseniális mű.
Rendesen fájt befejezni.
Szerettem ott lenni a házban. És akkor világosodtam meg, hogy minden embernek van egy ilyen háza. Akinek kitárulkozik ha akar, ha nem, mert nem tudja elrejteni magát - hiszen ismeri őt. Ház, mert nem tud tenni érted és ellened- maximum stigmát tud osztani, megjelölni. De nem feltétlenül egy zugot vagy épületet kell keresni- sokszor egy olyan bölcs embert, aki pont így viselkedik. Ott áll a hátad mögött, de nem befolyásol. Végignézi, ahogy Szöcskéből Szfinx leszel - de nem kényszerít arra, hogy Leopárddá válj.
Szeretném újraolvasni a könyvet. Sok kérdés maradt bennem nagyon - ugyanakkor úgy érzem, ha mindent megválaszolnának elmúlna ez az érzés.
Talán ez pont így jó, az életben is. Szeretnénk tudni a dolgoknak mikor és hogy lesz vége, de semmit sem érne ha mindent felkészülten várnánk. Nem is tudom, mit mondhatok igazából. Olyan sok mindent tudnék írni a könyvről, de szerintem annak, aki nem olvasta, nem lenne érdekes. Szegény Ádámot is untatom vele, hogy rébuszokban beszélek és folyton idézek.
"A kezem magától tette: suttyomban kilopta másokból a fájdalmat, forró tenyeremben elvittem, és leöntöttem a mosdólefolyóba. A fájdalom lefolyt a csatornában, én pedig ott álltam reszkető lábban és fáradtságot és ürességet éreztem; nagyszerű volt, és becsületszavamra, nem volt csoda, tehát nem szegtem meg az eskümet." (339. oldal)
Egyszerűen zseniális. Köszönöm Ádámnak, hogy ő az én Makedóniaim és Virágnak, hogy ő az én Házam.
ps. Sütöttem kakós mascarpone-s kalácsot. Kávé és könyv mellé tökéletes. Olvassatok! Sokat és jót!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
