repaIR

ó-ió-ció-áció-káció-akáció-vakáció!

s-us-gus-ógus-lógus-ológus-nológus-inológus-rinológus-krinológus-okrinológus-dokrinológus-ndokrinológus-endokrinológus!

Pont, mint a gyerekek, úgy számolok vissza.
Elhatározom, hogy ha itt sem mondják ki, hogy mi a bajom, nemes egyszerűséggel beletojok.

Tudom, hogy nehéz lesz, de megpróbálom, mert ennyit nem ér ez az egész.
Mellette orrvérzésig olvasok az IR diétáról, a hormonokról, a D-vitaminról és az inozitolról. Felkészült akarok lenni, kérdezni akarok és tudni. 
Nem okoskodni, hanem tudni.

Eljön a nagy nap. November van.
20 percen keresztül kikérdez. Rá sem néz a leleteimre. Aztán átfutja őket és elkezd beszélni úgy, mintha felnőtt és felelős ember lennék. Nem hülye páciens, nem idegesítő kislány. 
Mutogat a papíron, összefüggésekre hívja fel a figyelmem, görbéket rajzol. 
Esküszöm, majdnem elbőgöm bent magam, hogy végre valaki komolyan vesz. Gombóc van a torkomban és nem a pajzsmirigyemtől. 

Rengeteg dolgot elmagyaráz, végre értem, mi folyik körülöttem és bennem, mindenre választ kapok. Hiszen ugyanúgy, mint a női hormonok, minden más pontosan ugyanúgy van felépítve és finomhangolva. 1-2-3 porszem pedig már sok egy ilyen gépezetnek.

Megnyugtat, hogy nem így nézne ki a laborom, ha nem sportolnék és nem kajálnék rendesen. "Az a baja, hogy lefogyott. Higgye el, ducin hamarabb diagnosztizálták volna."
Úgy jövök ki, hogy fél év után végre azt érzem, emberszámba vettek. 

Felkapom a paksamétám, lelkesen bólogatok, jegyzetelek. 
Nem csak az IR nyer bizonyítást, hanem a PCOS és a Hashimoto is. 
Utóbbi követeli meg tőlem a legnagyobb fegyelmet a jódszegény étkezés miatt. 
Megnyugodtam, mert végre tudom, hogy mi ez az egész és mit vár tőlem a testem.

Hazajövök, szépen jegyzetelek és mérlegelek. Egy hét után elkezd letisztulni a bőröm. Nem akarom elhinni. A kihúzott fekete szőrszálak helyére nem nő újabb. Nem akarok bealudni ebéd után.
A gyógyszerek nem okoznak mellékhatást. 

Egyetlen dolog nem hagy nyugodni, a petefészkeimben a ciszták és a szúrkáló érzés bal oldalon. Azt megfigyeltem,hogy a menstruáció környékén eléggé erős a fájdalom. Persze ezt az endokrinológusnak nem mondtam, viszont az asszisztense mondta, hogy nézessem meg, így foglalok időpontot nógyógyászhoz is. A sors fintora, hogy mikor meghallom a rendelőben rendelő orvos nevét, beugrik, hogy a magánlaborban fél évvel ezelőtt őt javasolták és én teljesen elfelejtettem.

Nem hiszek a véletlenekben.

21. napon elmegyek a nőgyógyászhoz, ez valami isteni csoda, hogy pont a 21. napon, más nő ölne érte, de sebaj, nekem nincs ciklusom, úgyse fog ilyesmit látni. 

Nagyon alapos ő is. Iszonyatosan sokáig ultrahangoz, de mindent magyaráz és mutogat. Nem akarom elhinni, hogy képes voltam megjárni több orvost is, ahelyett, hogy kivártam volna a soromat itt. 
(Lehet dobálni a köveket nyugodtan!)

Odafordítja a monitort és megmutatja a sárgatestet. A 21. napon. Egy olyan nőnek, akinek soha nem volt rendes ciklusa és nem tudott kiszámolni semmit sem magának. Esküszöm, majdnem elbőgtem magam- mégiscsak nő vagyok!
Aztán számolgat cisztákat. Mert ott vannak. 18-an. Úgyhogy fény derül, mi volt a "számos petesejt", "mit mondott magának a nőgyógyász?" titkára is. Azt, hogy a másik doki hogy nem látott semmit, azt nem tudom. De az IR, Hashimoto mellett már biztos a PCOS is. 
Kapok fotókat. 
Endometriózisos felületet számottevőt nem talált, inkább gyanakszik a hátsó részre, amit nem lát, illetve két kisebb foltot talál. Elmagyarázza, hogy laparoszkóppal lehetne igazán megnézni,de az nagy műtét, gondolkozzam el rajta, igazán akarom-e. Azt mondja, a legintőbb tünet, hogy soha nem állt be a menstruációm, tehát nem kenhetem a friss IR és társaira, mert akkor nem 16 éve szenvednék.

Ő is úgy beszél velem, mintha egy értelmes embernek magyarázna.

Kijövök, megnyugszom.
Kevesebb, mint egy hónap alatt sikerült megoldani a nagy kérdéseket, amit másoknak nem sikerült sok-sok évig.

Most elfogadom, feldolgozom és átalakítom az életem. 
Az egészet azért akartam ennyire leírni, hogy megmutassam másoknak: nem mindig te vagy a hülye, egyszerűen csak túl sok van belőlünk és néha egy a sok közül vagyunk.
Meg akarom mutatni nektek, hogy nem akkora átok ez, még ha néha azt is érezzük.
Most, hogy tudjátok az előzményeket, szeretném ezt a blogot úgy vezetni, hogy a sporton, kajákon kívül lehessen kicsit lelkizni és segíteni  is egymásnak.
Ki tudja? Pár hónap múlva pedig akár babás naplóvá is avanzsálódhat.

Hiszek benne.